Ahogy azt kifejtettem már, akár a Facebook oldalam mémjeiben, vagy szöveges bejegyzéseiben, jelenleg a posztmodern kapcsolati válság korszakát éljük, ennek az alapja pedig az általános hűtlenkedés. Ez vonatkozik a miniházasságra, a "járás"-ra. Hogy miért inflálódott el ez az egész, elég bonyolult téma és maga a válasz nem egy síkon zajlik.

Az első kérdés, hogy egyáltalán számolhatunk-e azzal, hogy elinflálódott a párkapcsolati hűség? Mert a közösségi média térnyerésével egyértelmű, hogy sokkal nagyobb felületen képes az ember hozzáférni gyakorlatilag megszámlálhatatlan potenciális partnerhez. Erre ott a Tinder, a Badoo és még megannyi társkeresőnek csúfolt szexpartnerplacc. Kvázi azonnal találhatsz bárkit. Régen azonban opció csak a postás volt, a tejhordó fiú, a szomszéd, a szomszéd kutyája stb. És a dolgok nem is derültek ki egykönnyen, hiszen nem volt egy globális felület, ahol utánajárhatsz a másik aktivitásának, amíg te bárhol vagy. Ahogyan akkor zajlott, úgy zajlik ma is, csupán a kísértés nagyobb, hiszen bizonyos értelemben egy világnyi f*sz és p*na van előtted szó szerint. Kijelenthetjük, hogy az efféle félrelépések módszere és száma változott csupán, az általánossága egyáltalán nem. 

Másik jel az elértéktelenedésre az, hogy mennyi ideig tart egy ilyen "járás". Nagy átlagban tekintve ez 1-1,5 év. Körülbelül ennyi idő szükséges ahhoz, hogy elhasználják egymást teljesen az emberek. Ez az idő azonban nem jelenti azt, hogy ekkor kezdenek félrekacsintani a résztvevők, nagyobb valószínűség, hogy a kapcsolat alatt történik bármikor, és az okozott frusztrációk vannak hatással arra, hogy ily kevés ideig tartson. A frusztrációkat pedig az egymás felé mutatott szexuális kisajátítás okozza, ami ebben a mederben roppant kínzó, hiszen az interneten megtalálható nőkre hiénaként mennek rá kiéhezett férfiak százai, a srácok pedig ebből a teljesítési kényszerből mindenképp belemenekülnek a megelőző megcsalásba. Ez csak egy példa. De nem kell szépíteni, hiszen egy hűtlenkedéshez nem feltétlen kell racionális indok a férfi részéről, ahogy a nő részéről sem - bár a nők jellemzően érzelmi síkon mindenképp bemagyarázzák maguknak, hogy "rég távolodtunk", "már nem olyan, mint régen" és "ő többet nyújtott, mint te". Persze ez utóbbiak mind hamis indokok, csupán akkor válik valósággá, mikor az adott hölgyemény elhiszi. 

A férfiak részéről nehéz megmagyarázni a dolgokat, mert nagy számban vannak olyan esetek, ahol ténylegesen csak egy szexuális aktus elvégzése a feladat, s utána a lelkiismeretfurdalás egyáltalán nem érzelmi síkon zajlik, hanem éppen ellenkezőleg: a lebukástól való félelem táplálja. Ilyenkor hívhatjuk ezt kapcsolatépítő megcsalásnak, mert a srácok rettenetesen cukivá válnak ennek hatására. A legnagyobb bűne férfitársainknak azonban a gardrób-effektus. Ez nagyjából annyit jelent, hogy egy nő, aki kiszáll az életünkből, az maradjon meg ugyanúgy mellettünk, és álljon hűséggel a már nem létező kapcsolatunkhoz. Ez rettenetesen jellemző. A nő maradjon a szekrényben és kiveszem, ha kedvem van. Ha a gardrób-effektust felhozzuk, akkor egyáltalán nem arról van szó, hogy a férfi a nőt talonban akarja tartani, hogy ne essen két szék közé, hanem éppen arról, hogy a nő maradjon meg ugyanúgy kisajátítottságában a férfi számára, amíg az megnézi, hogy mi a helyzet a többi barlangban. Egy srácnál egy kapcsolat után, ha a nő talál magának valakit, az nagyjából ugyanolyan érzelmi reakciókat vált ki, mint egy megcsalás. Ha azonban még a gardróbba nézünk vissza, roppant jellemző, hogy a nők az új kapcsolat első heteiben, hónapjaiban visszajárnak fogvatartóikhoz. Érdekes módon így belépni egy kapcsolatba már az elején kudarc mindhárom oldalról: a fogvatartó, a nő és a szenvedő srác részéről is. Már egy ilyen mérgezett kapcsolat is megél simán 1-2 évet, és a legszánalmasabb helyzetben lévő srác nagyon nagy eséllyel soha nem fog tudni ezekről a történetekről. 

Nem tudok elmenni amellett, hogy ezek a példák rohadtul gyakoriak. Nem 10-ből 1, hanem inkább 10-ből 7-8 esetben megesnek és a 10-ből 1 arány csupán ezen példák kiderülésének aránya. Szóval roppant ritka. Nem tartom defektesnek a monogámiát és nem tartom a poligám vagy hipergám működést sikeresnek vagy magasabbrendűnek. Épp ez a lényeg: a monogámia a legnehezebb párkapcsolati modell, épp ezért a legértékesebb és mivel a valós száma a hűséges párkapcsolatoknak sokkal kevesebb, mint így is hisszük vagy tudjuk, egyáltalán nem inflálódott el, hanem épp ellenkezőleg: véleményem szerint a legnagyobb értéket képviseli, amit betartani ebben a jelenlegi világban kib*szott nehéz.